Nos, a franciák még a szálláson, de ma csendesebbek voltak. 9 órakor már kijelentkeztem és elmentem az utolsó beszerzéseket végrehajtani. De előbb még Ueno parkba visszamentem, a csomagok a ryokanban maradhattak. Uenoban elsőnek is a Tenkai által alapitott templomba megyek, mely korábban már elégett, de újra felépitették. Ez a park végétől is messzebb van, az ott szolgálatot teljesitő igen művelt szerzetessel kellemesen elbeszélgetünk. Uenoban az állatkertet is megnéztem ismét, a múltkor kihagytam a Pandát és a japán barátaim furcsállották - hát igen, itt most a Pandák a sztárok. Éppen alszanak, fittyet hányva a kiirt napirendnek, hogy 9.30-tól már reggeliznek... sok kisgyerek üvöltéssel próbálja őket ébreszteni, de hiába. Mig felkelnek, teszek egy kört, a sasokkal és a tigrissel is beérem. Nagy zsivaly adja tudtul, a pandák felébredtek. Annyi történik, lemásztak a fekvőhelyükről és az emberektől a lehető legmesszebbi sarokba vonultak, folytatni a szundikálást. A Gorilláknál is van sztár, a kis kölyök mindenféle szalmát gyüjt a fejére, illetve burkolja be magát velük fáradhatatlanul. Az állatkert után már a beszerző körút jön, sikeresen. Majd a reggel kiszemelt étterembe megyek,mert olcsó szusik, nigirik voltak reklámozva... tényleg olcsó, ás valóban olcsó húsnak.... Hát nem Jiro készitette őket, az biztos. Először is, a wasabijukból sokat tesznek a rizsre, mégse ragadt rá a halszelet, mind leesik, mikor a szójaszószba mártanám. Mert nem a rizst, hanem a halszeletet kell a szószba mártani, és ha jól dolgozott a szakács, akkor nem esik le - hát nekem leesnek. A polip ehetetlen volt számomra, hihetetlen rágós, ez nem volt megmasszirozva. Az ebit, a rákot szerencsére nem lehet elrontani. A vörös tonhal egész jó volt, és most a Jiro étterméből ismert zsiros tonhalszeletet is megkóstolom - az itt is drága - és az finom. Kárpótlásul egy másik helyen még eszek tempurát, rizzsel és miszó levessel.  Utána vissza a szállásra, felpakolok, elköszönök a vendéglátó tulajdonostól és irány a reptér. A földalattiból a vasúthoz vezető felfelé menő mozgolépcsőt javitják, a csomagom nehéz, lift nincs. Egyből odajön az egyik munkás és határozottan elveszi a nehéz csomagot és felcipeli, majd elnézést kér a kellemetlenségért... Még biztos ami biztos, a jegyirodán kicseréltetem a jegyem egy korábbi vonatra, biztos legyen elég idő a reptéren a beszálláshoz, meg még a telefont is le kell adnom. És utána indulás... Máskor szomorú voltam, ha elhagytam japánt. Most nem. Jó itt, de Thaiföldön is jól érzem magam nagyon, illetve tudom, még visszatérek ide tanitványaimmal párszor, talán ők is majd az ő tanitványaikkal, és más reiki mesterekkel is leszek még itt. Mi már itt is itthon leszünk. Társaimnak már nem kell majd a protokollal törődni, csak a legelején kicsit, s egyből a felszabadult belső körben vannak. Ez volt a cél.Még mindig nehéz elhinnem, hogy sikerült, ami oly régi álmunk volt, bizony joggal gondoltuk, tanitványainknak skerül majd vagy az ő tanitványaiknak... A Nagy Mű elvégezve. Most már nyugodtan történhet bármi. Amikor eljön az időm, úgy hajthatom örök álomra a fejem, hogy mindent elvégeztem.

A reptérre menő vonaton a cél előtt elbizonytalanodtam: Narita vagy Narita 2, ahol le kell szállnom? De a vonat kijelzőjén már meg is jelent, mikor, melyik terminálról indulnak a gépek, Narita az én célom. 

És most itt ülök a Naritai váróban, és jóleső érzés önt el...   Hát búcsúzom ezzel az érzéssel.